2014. június 18., szerda

A Pista bátyád bora

A kárpátaljai embertípus arra van berendezkedve, hogy a jég hátán is megéljen, és lehetetlen körülményekből hozzon ki jót. Annyira erősen nyilvánul meg ez az életösztön, hogy gyakran olyan projekteket is erőltetünk, amiket nem érdemes. Ilyen például a házi borkészítés.
Megjegyzés:
Ne gyertek nekem azzal, hogy hádeháde ti már milyen jó háziborokat is ittatok Kárpátalján, és mennyire jó volt, igen jó, sőt nem is volt rossz, mert eddig tízből tíz esetben bitangpusztulatosan fostos volt az a bor, amit keresztapád/Sanyi bátyád/Pistike (45 éves)/szomszéd Fegya készített imádságos szívvel és áldozatos munkával. Lehet, hogy van egy-két kivétel, őket és a boraikat tiszteltetem innen is.

Tehát az átlagos kárpátaljai házibor az úgy néz ki, hogy a kertben és udvaron található összes szőlőt összedolgozzák, kivéve az ún. csemegét, aka. fehérszöllőt, mert azt meg kell hagyni a gyerekeknek, meg a nényu is szereti. Az udvaron fellelhető szőlő fajtáját senki nem tudja biztosan, de többnyire van a már említett csemege, aztán kadarka, kékoportó, kékszőlő, izabella, meg mindenki kedvence, a nova. A nova a szőlők legalja, azt beszélik róla, hogy a belőle készült bor vakságot és rákot okoz, de nagyon igénytelen növény, atomtámadás után csak ez maradna életben a kertben, meg persze a murva. Ezen nemes szőlők összedarálásából és 2-3 vagon cukor hozzáadásával sikerül elérni, hogy egy istentelenül savanyú, zavaros, fanyar piros bort kortyolgathassunk végül a pincefeljárón, a micisapkát diszkréten hátracsusszantva, a fufajlajbi zsebében prima után matatva, abban a reményben, hogy ez a bor legalább üt.

Ui.: A mellékelt képen annak a jellegzetes szovjet vizespohárnak a hitvány ábrázolása látható, amely pohár minden tisztességes kárpátaljai háztartásban megtalálható volt az elmúlt 30 évben. Ismerős?


2014. június 17., kedd

Turnyik

A turnyikot hivatalosan húzódzkodó rúdnak vagy nyújtónak hívják. De mi jól tudjuk, hogy a turnyik az turnyik. Először az általános iskola udvarán találkoztunk vele, volt egy nagy a nagyoknak, egy kicsi a kicsiknek, ezen tanította meg nekünk a legtöbbször nagyon rossz fizikai állapotban levő, idült alkoholizmusban szenvedő, láncdohányos tornatanár a huzóckodás alapjait. Hitetlenkedve néztük, ahogy felszívta magát, felkampózott a rúdra, és háromszor-négyszer felhúzta magát, ahogy kell. Hiába na, azért még tudja, amit tud. A turnyik amúgy egy másfél centi átmérőjű, öntöttvas rúd, ráhegesztve két vashengerre, amik le vannak festve olajfestékkel. A vasrúd gyanús barna színű, de két sávban szép ezüstösre van koptatva. A funkcióját nem látja el, mert csúszik, tök sima, és nagyon kellemetlen fogás esik rajta, de ez van, ezt kell szeretni. Alatta a fű már kikopott, a föld pedig kőkeményre van taposva, ami jól jön, ha arccal lefelé leesel.

Zazsigálka

A zazsigálka az az öngyújtó.  Apánknál mindig volt. Az összes apánál volt, ezzel gyújtottak rá a Primára, majd később a Prilukira. A klasszikus kovaköves, átlátszó, színezett változat, hallgattuk, ahogy sziszeg, szagolgattuk a kiáramló gázt, gyújtogattunk vele, aztán halálra rémültünk, amikor megolvadt és szétesett (tartottunk a későbbi kikapástól). A menő fiúknak kötelező volt birtokolniuk egyet. Aztán, amikor megjelentek a kis elektromos szikrával működő zazsigálkákból ki lehetett szerelni a kis szikracsináló valamit, és lehetett vele másokat minimális áramütéssel abajgatni.